Anno, a 2000-es évek elején, amikor fotográfiát tanultam, az első negyedévben csak analóg géppel fotózhattunk és csak fekete-fehérben.
Noha nagyon izgalmas időszak volt ez, tele érdekes feladatokkal, nekem arra is tökéletes volt, hogy megállapítsam: ez biztosan nem az én utam.
Hogy miért?
Szépítsük, vagy sem, az analóg fotózás bizony “lutri”: nekem volt olyan alkalom, hogy egy komplett sorozat veszett kárba, mert rosszul volt befűzve a film a gépbe. Előfordul mindenkivel, én mégis azt éreztem (és érezném a mai napig), hogy a fényképezés ezen ága nem áll hozzám túl közel, én ennél jóval gyorsabb, türelmetlenebb és precízebb vagyok.
A fekete-fehér képekbe viszont határozottan beleszerettem, nagy kedvvel fotózom így továbbra is.
Sokaknak érdekesség, hogy általában nem utólag teszem monokrómmá az elkészült anyagot, hanem már eleve ilyen beállításban készítem a képeket. Nem tudom megmagyarázni miért - talán csak személyes hóbort - , de én látom a különbséget az utólag átszerkesztett és az eredetileg is fekete-fehérben kattintott fotók között. Valahogy mások a tónusok, mások a kontrasztok.
Szerencsére a modelljeim is nagyon kedvelik az így készült képeket (így gyakran van lehetőségem monokróm fényképezni), valószínűleg azért is, mert fekete-fehérben már utómunka nélkül is eltűnnek az apróbb ráncok, bőrhibák.
S noha nem mondom, hogy én nem bánom a kevesebb retusálást, számomra mégsem ez teszi a fekete-fehér képeket oly’ kedvessé, sokkal inkább a hatás, amit elérnek.
Úgy látom, azt tapasztalom, hogy a monokróm fotókon jobban háttérbe kerülnek a részletek, és jóval több hangsúlyt kap maga a személy: a mosolya, a tekintete…
...és valahogy a lelke is.